A rómaiak a Duna jobb partján fekvö Izsán az első erődöt a brigetiói légióstábor ellenerődjeként – Marcus Aurelius császár uralkodása (168–180), ill. az ún. markomann háborúk idején – építették fel. Ez a palánktábor a germánok támadása következtében rövid időn belül tűzvészben elpusztult. A markomann háborúk utolsó szakaszában a felégetett tábor közelében ideiglenesen több katonai alakulat is megszállt.

 A 2. század végén a rómaiak a felégetett tábor helyén  kőből brigetiói ellenerődöt építettek.

 A 3. század közepén a háborús események folytán a tábor megrongálódott.

 A 4. században – a Konstantinusok idején – nagyobb átépítést hajtottak végre a táborban.

 I. Valentinianus császár (364–365) idején került sor az utolsó átépítésre. Feltételezhető, hogy a császár  halála után ezt a tábort kifosztották és elhagyták.

 A 4. és az 5. század fordulóján a tábor területét vegyes germán törzsek, az ide vándorolt néptörzsek tagjai lakták. Elvonulásuk után a terület lakatlan maradt.

 A 10. században a tábor közelében létrejött egy kisebb település, amelynek lakosai halottaikat a tábor területének egy részén temették el.